From a Distance

Ez az utolsó napom, és az utam mérlege egyértelműen pozitív. Megismertem egy új országot (amelynek a létezéséről eddig fogalmam sem volt). Találkoztam érdekes emberekkel. Szakmailag fejlődtem. Jól éreztem magam. Ez alatt a két hónap alatt sikerült egy bizonyos távolságból néznem az itteni életet, és az otthonit is. Az itteniből megláttam a jót és a kevésbé jót is (a sok buszozás jó lehetőség volt erre). A távolság segített abban, hogy az otthoni életben elváljon egymástól a szemét, és az értékes. Eddig is tudtam, mi a fontos, de talán (legalább egy ideig) emlékezni fogok arra, hogy nem érdemes sok energiát szánni azokra a vacakságokra, amelyek betöltik a mindennapokat, és az ember hajlamos azt hinni egy idő után, hogy ez az élet. Nem ez az.

Skócia éppen olyan ragyogó idővel búcsúzott tőlem, mint amilyennel fogadott. Volt még egy csomagom, amit levittem a postára, utána felültem az 585-ös buszra, és elkocogtam Ayr-be. A nyüzsgés helyett ma először a tengerpartot választottam. A víz hihetetlenül kék volt a napsütésben, amit sajnos a fényképek alig adnak vissza. Egy kis séta után felkerestem még a kedvenc könyvesboltomat, és az öreg temetőt az Ayr folyó mellett, azután jöttem haza, és utoljára másztam meg a dombot.

Egyszerű terveim vannak a nap hátralévő részére. eszem valamit, befejezem a csomagolást. Megfürdök, és pihenek egy kicsit, mielőtt Alison és David jönnek értem fél tizenkettőkor.

Ezt a blogot befejezem ezennel. Visszatérek az Ecet és olaj-ra, de az itteni bejegyzések továbbra is hozzáférhetőek lesznek. Eddig közel hatezer olvasójuk volt, és hátha a jövőben is érdekel majd valakit. Elég informatív a Skóciába utazóknak, és a talán olvasmánynak sem rossz. Én legalábbis nem untam, sem írni,sem olvasni.

A befejezés legyen próza. Sikerült egy remekműbe botlanom az elmúlt két hónap alatt. ( A remekmű abszolút felismerhető arról, hogy "nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne: változtasd meg élted.") Annyira nem hagyott nyugodni, hogy bár létezik egy általam nem ismert magyar változata is, nem tudtam ellenállni, és az utolsó két oldalt lefordítottam magyarra. Sokat símogattam, alakítgattam, talán nem ez a végső változat, de nekem megfelel.

„Valóságos volt a bűn, de azok voltak a szerelmesek is. Ők, és a boldog vég jártak a fejemben egész éjjel. Ahogy elhajóznak az alkonyatban. A történet boldogtalan fonákja. Úgy tűnik nekem, hogy egyáltalán nem tettem meg nagy utat, amióta kicsiny színdarabomat megírtam. Vagy inkább nagy kitérőt tettem, és visszakanyarodtam a kiindulási pontra. Csak az utolsó változatban végződik jól a szerelmeseim története: egymás mellett állnak a londoni járdán, mikor ott hagyom őket. Minden előző változat könyörtelen volt. De többé már nem tudom elképzelni, miféle célt szolgálna az, ha, mondjuk, megpróbálnám arról meggyőzni az olvasót, közvetlen, vagy közvetett eszközökkel, hogy Robbie Turner meghalt vérmérgezésben a bray-i dűnéknél 1940 június elsején, vagy hogy Cecília is elpusztult ugyanabban az évben, szeptemberben, amikor egy bomba szétrombolta a földalatti Balham állomását. Hogy nem is láttam őket abban az évben. Hogy a sétám Londonon keresztül a templomnál végződött a Clapham Common-on, és az elgyávult Briony visszasántikált a kórházba, mert nem volt képes arra, hogy szembenézzen gyászoló nővérével. Hogy a levelek, amelyeket a szerelmesek írtak, a War Museum irattárában vannak. Milyen vég kerekedne ki ebből? Milyen értelmet, reményt, vagy megelégedettséget nyerhetne az olvasó egy ilyen beszámolóból? Ki akarná elhinni, hogy soha többé nem találkoztak, hogy sohasem tudták a szerelmüket beteljesíteni? Ki akarná elhinni ezt, hacsak nem a legsivárabb realizmus szolgálatában? Nem tudtam megtenni ezt velük. Túl öreg vagyok, túlságosan félek, túlságosan szeretem az életemnek azt a foszlányát, ami még megmaradt. A felejtés növekvő árhullámával nézek szembe, azután pedig a feledéssel. Többé már nincs bátorságom ahhoz, hogy pesszimista legyek. Ha meghalok, és Marshallék is meghalnak, és a regényemet végre kiadják, mindannyian csak úgy fogunk létezni, mint az én kitalációim. Briony ugyanúgy a fantázia szüleménye lesz, mint a szerelmesek, akik megosztották az ágyukat Balham-ben és feldühítették a szállásadónőt. Senki sem foglalkozik majd azzal, hogy milyen eseményeket, vagy alakokat ábrázoltam hűtlenül, hogy megalkossam a regényt. Tudom, hogy mindig van olyan olvasó, aki késztetést érez arra, hogy megkérdezze: Mi is történt valójában? A válasz egyszerű: a szerelmesek élnek, és virulnak. Amíg egyetlen példány is létezik, egyetlen gépirat a végső változatomból, addig az én spontán, impulzív nővérem, és az ő orvos hercege túlélnek mindent, hogy szerethessék egymást.

Ötvenkilenc éven keresztül az volt a kérdés: hogyan vezekelhet a regényíró, ha annak az abszolút hatalomnak a birtokában, amellyel eldönti a dolgok kimenetelét, ő maga az Isten? Nincs senki, nincs olyan személy, vagy egy magasabb rendű létező, akihez folyamodhatna, akivel megbékélhetne, vagy aki megbocsáthatna neki. Nincs senki rajta kívül. Képzeletében ő határozza meg a határokat és a fogalmakat. Nincs vezeklés Isten számára, vagy a regényírók számára, még akkor sem, ha ateisták. Ez mindig lehetetlen feladat volt, és pontosan ez a lényeg. Csak próbálkozni lehet.

Állok az ablaknál egy ideje, és érzem, ahogy a fáradtság hullámai kimossák a maradék erőt is a testemből. Úgy tűnik, hogy a padló imbolyog a lábam alatt. Figyelem, ahogy az első szürke fénysugarak láthatóvá teszik a parkot, és a hidakat az eltűnt tó fölött. A hosszú, keskeny kocsifelhajtót, amelyen elvitték Robbie-t a fehér semmibe. Szeretném azt gondolni, hogy ez nem gyengeség, vagy kitérés a dolgok elől, hanem egy utolsó gyengéd tett, szembeszállás a feledéssel és a reménytelenséggel, ha hagyom élni a szerelmeseimet, és egyesítem őket a végén. Boldogságot adtam nekik, de nem voltam olyan önző, hogy azt is hagyjam, bocsássanak meg nekem. Nem egészen, még nem. Ha lenne erőm ahhoz, hogy odavarázsoljam őket a születésnapi ünnepségemre… Robbie és Cecília, akik még mindig élnek, még mindig szeretik egymást, egymás mellett ülnek a könyvtárban, és nevetnek az Arabella megpróbáltatásain? Ez nem is lehetetlen.

De most aludnom kell.”

McEwan, Ian: Atonement, London: Vintage, 2002, p.370-372. Saját fordítás

Hurrá

Elvitték a dobozaimat. Ha minden jól megy, úgy számolom, hogy jövő szerdára-csütörtökre hazaérnek. Fél egy körül érkezett a szállító. Egy túlhajszolt, inas fiatalember volt a futár, egy szót se szólt, csak aláíratta velem a szállítólevelet, és könnyedén felkapta a dögnehéz dobozokat. Carsten, a német fiú látta meg az ablakból, hogy jönnek. Kiszaladt hozzám a konyhába szólni, és lelkesen segített tartani az ajtót. Gondolom, lelki szemei előtt megjelent az, ha ma sem viszik el, a jövő héten neki kell virrasztania velük. Tegnap szóltam neki, hogy meghívom ebédre is, ne kerülgessük egymást fölöslegesen a konyhában. Oldott hangulatban ebédeltünk, ittunk egy kávét, azután mentünk a dolgunkra. Leugrottam még az Asdába, venni egy-két apróságot az útra, meg egy kis csokit, hazavinni. A saltcoast-i fövenyt sem hagytam ki, és azon gondolkodom, ha kész lesz a csomagom holnap, még el tudok menni valahová, hiszen Alisonék este fél 12-re jönnek. Ennyit volt merszem kérni tőlük, hogy lefekvés előtt vigyenek ki a reptérre, azt már nem, hogy a kedvemért háromkor keljenek fel. Inkább elüldögélek még a reptéren a beszállás kezdetéig. Kiváncsi vagyok.

A tegnap esti meghíváson nagyon meglepődtem, nem számítottam rá. Alison rengeteget segített nekem önzetlenül, David pedig olyan természetesen csatlakozott hozzá, hogy nem volt kínos kérni tőle ilyeneket, mint a reptéri fuvar. Mások, akikkel találkoztam, nagyon kedvesek volt, de egy meghatározott mértékig. A családomról nem kérdezősködtek. Péntekenként mindig megkérdezték, mit tervezek a hétvégére, hétfőn meg, hogy mivel töltöttem el. Slussz. Föl se merült sehol, hogy esetleg beszélgessünk valahol, esetleg igyunk egy kávét. Lydia, a zimbabwei lány kérte el a postai címemet is, azzal, hogy majd írni fog.

Az itthoniakkal is érdekesen alakult a kapcsolatom. Marion állandóan száguldott valahová, tíz percet szánt a vacsorakészítésre, ötöt a mosogatásra. Csak a tévé elé ült le félórákra, késő este meg számítógépes játékokat játszani. Beszélgetés, mint olyan, fel se merült. Bill hazajött, leült a számítógép elé, és többnyire egész este pasziánszozott és közben skót zenét hallgatott. Neki is volt egy-egy esti programja, de korántsem volt olyan hektikus az élete, mint Marioné. Néha dühös volt valamilyen munkahelyi dolog miatt, akkor vacsoránál nem lehetett lelőni, egyfolytában mondta, de többnyire csendes volt, és keveset szólt, de akkor jól megmutatkozott a humorérzéke. Ha kettesben vacsoráztunk, vagy kértem tőle valami segítséget, akkor beszélgettünk kicsit, de igazán sokat nem tudtam meg róla.

Mikor Kilmarnock-ba jártam, elkezdtem nézegetni a házakat az egyórás busz-út alatt, hogy találok-e olyat, amit elfogadnék, ahol szívesen laknék. Kiválasztottam egyet-egyet, azután következő nap úgy döntöttem, hogy mégsem ez az igazi... Meglepő módon, az utcánkban láttam meg végül az álomházat a múlt héten. Láttam én addig is, de reggel még félig csukva volt  a szemem, este sokszor sötétben jöttem el előtte, néha meg levágtam a sarkot, és nem is arra jöttem. Arra figyeltem fel, hogy eladó, és azután arra, hogy milyen kicsi. A gondos megfigyelés megmutatta, hogy mindössze két szoba van a földszinten, és a konyhát úgy ragasztották hátul az egyik szoba mögé. Mert hátra is mentem, hogy megnézzem a rendezett kis udvarát.  Nagyon szépen felújították, pedig 1810-ben épült, ott van az évszám a kapu fölött. Tényleg tetszik nekem.

Még egy búcsúvacsora

Nekiültem délelőtt a beszámolómnak, és talán kész az első változat. Holnap még símogatok rajta egy kicsit, vagy holnapután is, egyelőre elég szikárnak érzem, nem jön igazán át, amit érzek. Fél szemmel persze az ablakon is ki-kinéztem közben, mert el akartam menni az Eglinton parkba újra, de hol sütött, hol elborult, egy gyors zápor is volt 11 körül. Végül dél elmúlt, mire elindultam. A rom fölött borult, de nagy kört tettem a tó felé, ahol még nem jártam, ott ragyogó napsütés volt. Jó két órát járkáltam az őszbe fordult parkban, kétszer majdnem el is áztam. Fél négy felé értem vissza a Morrisonshoz.

Kilenckor ettem csak reggel, meg a parkban egy csokit, ezért megkockáztattam egy kis adag fish and chipset. Eddig elkerült ez a scottish delicacy, vagy én kerültem el őt, ki tudja. Bill a múltkor kifejtette nekem, hogy nem mindegy, hol vesszük a fish and chips-et, mert van különbség közöttük. Kerekre nyílt szemmel megkérdeztem, hogy ugyan mi? Hát figyelni kell az olaj hőfokára, mondta Bill. Hogy oda ne rohanjak. Ki az a fogyatékos, aki két szelet döglött halat nem tud kisütni? Lorien pacalpörköltje, az valami, ahhoz kell érzés. Ráadásul MBTBD ma értekezett a halról a Bűvös szakácson, úgyhogy kiválóan meg tudtam vizsgálni a kicsapódott fehérjéket, a hullaszínű batter alatt.

Az esti vacsora, amit Alisonnal és Daviddel töltöttem a Ship Inn-ben egész más volt. A következőket ettem: Homemade chicken liver paté with oatcakes, Braised lamb shank in red wine gravy, served with garlic mash, Sticky toffee pudding with butterscotch sauce. Nagyon finom vólt, fűszeres, a húsok puhák, az alapanyagok jó minőségűek. A desszert meg fog érni néhány ujjászületést a konyhámban. Sajnos a fényképeim szörnyen sikerültek, talán csak a desszerté lett szalonképes.

Glasgow napsütésben

Nem a levegőbe beszéltem tegnap. Íme bizonyság Isten előtt, gyilkos erőszak ölte meg őt, hogy Gordon Brown tényleg a helyes táplálkozásról beszélt a BBC-n. Mást is megérintett, úgy látszik.

Délelőtt írogattam kicsit a beszámolómat, de ragyogóan sütött a nap, és a tegnapi unalom után nem bírtam a véremmel, átbuszoztam a saltcoast-i állomásra, felszálltam a vonatra, és délben már Glasgow-ban is voltam. Nem voltak nagy terveim. Egy kis könyvesboltozás, meg esetleg egy múzeum, és annak a parknak a felfedezése, ahová a múltkor a felhőszakadás miatt nem jutottam be. Elvoltam egy órát a Borders-ben, átlapoztam egy kis könyvet, amit az Atonement-ről írtak középiskolásoknak. Mily hihetetlen, legjobban azt emelik ki, amit én is kérdeztem a könyvet elolvasva. Akkor most mi is történt valójában? A bizonytalanság gyötri az embert, hogy akkor ki, mit talált ki, miközben az egész tudatos kitaláció. Irodalom.

Elmentem metróval a Kelvingrove Art Gallery felé. Kiderült, hogy a park egy dolog, de mellette van a University of Glasgow campusának egyik bejárata, ami a Hunterian Art Gallery-hez vezető út is egyben. Az egyetemet az 1400-as években alapították, és az 1800-as évek második felében költözött erre a Gilmore Hill-nek nevezett magaslatra. Az épülete neogótikus, 1870 körül épült, és a régi épület köveit is beleépítették. Sütött a nap, és varázslatos volt a környék. Sehol egy turista, csak autentikus egyetemisták. Körbejártam a nagy központi épületet. A két belső udvarát, amiket egy boltíves oszlopcsarnok köt össze, minden szögből lefényképeztem. Már nem is vágytam festményeket nézni, a mai napra megvolt az esztétikai élményem.

Írtam már arról a névai hajóutról, amikor a Ladoga tóhoz hajóztunk az oroszos csoporttal. Akkor éreztem először, hogy az építészetnek és a zenének köze van egymáshoz. Leningrádból kihajózva elhaladtunk a Szmolnij mellett. Mindenki tudja az én kortársaim közül, hogy a forradalom előestéjén Lenin a Szmolnijba sietett. de hogy hogyan került ez remek épület a puccsisták kezére, akkoriban nem volt publikus, ma meg senkit sem érdekel. Úgy tudtuk, hogy a Szmolnij lánynevelő intézet volt. Innen a hajóról bomlott ki igazán, mi minden van benne. Különböző épületek, templom, istálló. Mind kékre és fehérre festve, Rastrellinek, Pétervár építészének barokk stílusában. Most volt ilyen érzésem, ahogy forogtam az udvarokon: minden szög más, izgalmas látványt adott.

A viktoriánus kor persze nem hazudtolta meg magát. Átellenben a neogótikus palotával épült egy sor teraszos ház, megtévesztésig egyformák, a cselédbejáróval a főbejárat alatt. Biztosan a professzorok lakásainak épültek, most mind irodák. Volt még egyetemi ajándékbolt, kávézó, könyvesbolt. A campus másik bejáratánál megláttam a múzeumot, de még az úton sem mentem át. Visszasétáltam a metróhoz, búcsúzóul benéztem még egyszer a Bordersbe, ittam egy kávét, azután hazajöttem. Gondolatban búcsút vettem a fehér köves pályaudvartól is.

Van azért egy szerencsém, nem is egy, kettő. Az egyik az, hogy csak múlt hétfőn fedeztem fel a pályaudvari Marks & Spencer élelmiszerboltban a tripla csokis sundae-t (csoki és fehércsoki mousse, tejcsoki és fehércsoki darabkákkal, csokiszósszal és tejszínnel). A másik szerencsém az, hogy ez a hozzánk legközelebbi Marks & Spencer, mert ha hozzáférhetőbb lenne, azt hiszem mindennap megkóstolnám. Jajj.

Legyen ma a vers Lord Byron-tól:

So, we'll go no more a-roving / So late into the night, / Though the heart be still as loving, / And the moon be still as bright. // For the sword outwears its sheath, / And the soul wears out the breast, / And the hearth must pause to breathe, / And love itself have rest. // Though the night was made for loving, / And the days return too soon, / Yet we'll go no more a-roving / By the light of the moon.

Elvesztegetett nap

Reggel, amikor szokás szerint bekapcsoltam a BBC Breakfast című műsorát, kit látok? A riporter Gordon Brown-nal, az Egyesült Királyság miniszterelnökével beszélget, aki egy tornateremből jelentkezett be hajnali negyed nyolckor. És miről beszélgetnek? Az iskolások között terjedő túlsúlyosságról, és hogy hogyan lehetne ezt csökkenteni. Például (mondja a miniszterelnök) az élelmiszerek kellően informatív cimkézésével. Micsoda ország ez, ahol a miniszterelnök az állampolgárok személyes jól-létével foglalkozik, és nem a fellegekben száguldozik, magasztos eszmékről hintve az igét? Nem értem...

Ha már a tévé szóba került, itt se sokkal többet néztem, mint otthon. Az öt földi sugárzású adót tudom fogni, a BBC egy-kettőt, meg még három másikat. Reggel mindig néztem a Breakfast-öt, tetszett a műsor nyugodtsága, áttekinthető szerkezete, a manírok nélküli műsorvezetők. Este elég eklektikus a választék, és engem kevés dolog érdekel ebből. Hétköznap nincsenek filmek, csak sorozatok, valósgshow-k, meg egy-két itthon is ismert arc. Ha eszembe jutott, megnéztem hétfőn este Nigella Lawson új sorozatát, bár többnyire csalódás. Kedden este megy Jamie Olivernek az a sorozata, amit már otthon is láttam, amikor maga termeli a zöldségeket. Nyilván ez itt ismétlés, de jól időzítve a hozzá tartozó könyv, határidőnapló, és egyéb megjelenéséhez.

Mára rendeltem meg a könyveim elszállítását. Megadtak egy barátságos intervallumot az érkezésre, reggel kilenc és este fél hat között bármikor jöhetnek. Nemigen számítottam arra, hogy délután három előtt ideérnek, de hogy egyáltalán nem jöttek, az felbosszantott. Reggel kitettem egy nagy papírt a bejárati ajtóra: Kérem, jöjjön a hátsó ajtóhoz. Letáboroztam a konyhában, mert a csengő az emeleten nem hallható, és maximum kétszer három percre mentem ki, meg egy órát töltöttem a nappaliban, a bejáratot bámulva, amíg a német fiú ebédelt. Levittem a számítógépet, olvasgattam az angol anyagokat, meg elkezdtem írni a beszámolómat, de mégis. Már egy vastag paksamétám van, amit ezzel kapcsolatban leveleztem, és az egyikben azt írták, hogy amennyiben mégse mennek a csomagért, ingyen kijönnek még egyszer, de fél hat előtt ne reklamáljak, mert addigra érnek be az aznapi infók. Ehhez képest, amikor fél hat után írni akartam, volt egy üzenetem, ami háromnegyed ötkor érkezett, és már felszólítanak, hogy írjam meg, mikor jöjjenek legközelebb. Anyátok.

Mit lehetett még csinálni? Zsebre vágtam a buszbérletem, és legurultam a saltcoats-i partra. Negyed hétre értem le. A nap még fent volt a felhők mögött, de már égtek a lámpák. Két hónap alatt nem jöttem rá az árapály működésére. Tegnapelőtt, délután négykor a víz egészen közel volt a kőfalhoz, és szemmel láthatóan emelkedett. Most este hat után, szemmel láthatóan húzódott vissza, de már legalább ötven méterrel lejjebb volt. Két hónapja, mikor először voltam itt, szintén délután négy körül, akkor volt a legalacsonyabb. Az a nagy kupac összekövült kagyló, amin akkor ültem, most éppen vízben ázott, akkor jó messze volt a víz szélétől.

Jó kis szél volt, és én addig járkáltam a tükörsíma homokon, amíg teljesen sötét nem lett. Akkor visszaszálltam a buszra, és hazamentem. Dühös vagyok a mai nap miatt, de próbálom magam rábeszélni, hogy teljesen mégsem veszett el. Délután négyig masszívan zuhogott az eső. Mit tudtam volna csinálni azalatt? És valamit haladtam is, ha nem is sokat. Főztem rendes ebédet. Szóval nagy levegő, és nézzünk derűsen a holnap elébe.

Ma szeretnék egy egész verset ide betenni. Megjelent tavaly az ÉS-ben, de csak most olvastam. K. hívta fel a figyelmem az ifjú költőre, akit ismertem tízéves korában. Ezután a honlapján elolvastam néhány versét, és valóban erőteljesek. A publikációi között nyilván ez a vers áll az első helyen, hát megkerestem az ÉS honlapján. Nem csak Simon Mártont ismertem 1994 körül, hanem azt is, akiről a vers szól.

Esti vázlat, reggel átolvasni

Végül is, én is mindig egy nőről álmodom, ez
igaz, ahogy egy korombeli fiatalembernek kell.
De fiatalembernek, csak a buszon szólítanak,
hogy álljak arrébb, a nő pedig halott és nehéz,
mint bárki, aki tíz éve nem vett egy könnyű levegőt.
Anyámnak szólítalak, ahogy soha, míg éltél,
ahogy engem fiatalembernek mások.
Nem szólhatok, hogy állj arrébb.
Próbálom csak, hogy ne hiányozz, de csak
egy féle szeretet van, ahogy nincs
két féle sötét, mindegy ki fekszik és hol.
És egyre jobban hasonlítok rád. Ezt már írtam.
De mihez kezdjek vele. Nem emlékeszem,
mit mondtál. Csak a hangodra. Mit ér a hangod?
Kert, könnyű nyári este körülöttem. Pontos.
Helyén a két tárgy közti üresség is.
Hűvösödik, mindjárt bemegyek. Megölelem, aki
benn a szobában. Mint egy szál pólóban ilyenkor,
fázom ebben a gyászban. És mint egy lázálomban,
félek, hogy benne égek.

Hosszú búcsúzás

Egy egész hetem van arra, hogy, búcsút vegyek a kedvenc helyeimtől. Szeretnék még Glasgow-ba elmenni legalább egyszer, egy nagyot sétálni az Eglinton Park-ban októberi időben, és ahányszor csak lehet, lemenni a tengerpartra. A hétvégén újraolvastam S. Z. kollégám internetes naplóját, amelyet tavaly tavasszal írt, amikor ugyanennek a programnak a támogatásával 12 hetet töltött London közelében, Southend mellett. Számára London volt a nagy felfedezés, bár nem először járt ott. Fokozatosan vált a város rabjává. Az első nyolc hétben, éppen annyit ment oda, amennyit egy közelben lévő félig turista-félig dolgozó megtehet, de az utolsó hónapban, ha csak egy fél napja szabad volt, már ült vonatra, és járta Londont, főleg a parkokat.

Gondolkodtam azon, hogy van-e valami, ami engem is ennyire rabul ejtett, és a válasz nem is volt nehéz. Igen, a tenger volt a számomra az új felfedezés. Hihetetlen volt az első napokban, hogy csak kinézek az ablakon, és ott van. Megjegyeztem minden szinét, minden változását. Hozzá is szoktam. Reggel, ha felébredek, megnézem, milyen állapotban van. Vannak reggelek, amikor nem is látni, mert ködben van, vagy egybeolvad a horizonttal. Minden fényben más színű, a legjobban tetszik alkonyat előtt, amikor még erősen tűz rá a nap, de már elég alacsony szögből.

Itt van tőlünk pár buszmegállóra a saltcoats-i föveny, a South beach, oda sokszor lementem, vagy útbaejtettem, ha mentem vásárolni, vagy éppen azért mentem az Asdá-ba, hogy mellékesen sétáljak egyet a homokon. Meglepően jő érzés a lábnak a vizes homok. Az aszfalthoz képest rugalmas, nagyon felfrissítő. Hozzá a tengerzúgás, és a hullámok látványa.

Hol is láttam még a tengert? Tizenhárom évesen Rijekában. Egyetemistaként Tallin mellett. A nagy nyugati túránkon a La Manche csatornát, és a Földközi tengert Nizzában. Kifelejtettem a Fekete tengert, ahol S.-sel töltöttünk egy hetet államvizsga után. Hollandiában sokszor, és a Kotori-öbölben. Amikor Tallin mellett leszabadultunk a tengerpartra, mindenki levetette a cipőjét, felhajtotta a nadrágját, és belegázolt a vízbe térdig. Miért emlékszem úgy, hogy én nem? Pedig van is rólam egy fénykép, valamelyik fiú csinálta, fürdőruhában vagyok, és éppen a fülem mögé húzom a hajam, miközben szégyenlősen mosolygok, vagy vigyorgok, mindegy. Valakinek utána úgy meséltem, hogy nem mentem bele a vízbe, mert minek nyújtsam bele az ujjam hegyét, ha nem lehet az enyém egészen. Azért emlékszem erre ennyire, mert az, akinek meséltem (tudom, ki volt, csak érdektelen), teljesen elájult ettől, hogy ez milyen eredeti gondolat. A fenét. Nem birtokolhatom a tengert, egy másik embert, még földi dolgokat sem. Egyáltalán, a birtoklás lehetetlen. Lehet valami, ami a miénk. Egy téli délután, az árnyékunk egy márciusi napon, de ezek is mindig változnak, ahogy változik a hozzájuk való viszonyunk. Tegnap visszamentem volna megkeresni az árnyékomat, ma nem biztos.

Szóval, a tengerből szeretnék még nagy dózist ezen a héten, lehetőleg napsütésben.

Mozi

Délelőtt főztem, dél körül pedig lekonvergáltam Saltcoatsba, ahol moziba akartam menni. A főutcán nagy élet volt, de én lesétáltam a tengerpartra, ahol egy két termes mozi van, játékteremmel és étteremmel kombinálva, egy mini vidámpark mellett. Ez a harmadik mozi, amit itt Skóciában látok, és itt is ugyanaz van, mint otthon. Sikerült minden alkalommal olyan filmet, és időpontot választanom, amikor rajtam kívűl alig páran voltak kiváncsiak az adott filmre, a szomszéd termek meg tele voltak. Ez a megállapítás semmi másról nem szól, csak az én ízlésemről, amely valahogy nem egyezik a mainstream-mel. Nem választok olyan filmet, ami az ölésről szól, tehát akciófilm szóba sem jöhet. Krimi, vagyis thriller akkor, ha vonz a rendező, a főszereplő, vagy éppen az író. Egyszer egy csapatépítő tréningen azt a feladatot kaptuk, hogy meséljük el a párunknak, milyen filmet rendeznénk. Emlékszem, kivel voltam. Az adott kolléga még a családi állapota megadását is túl bizalmas információnak találta, nemhogy olyasmiről beszéljen, amiből megmutatkozik valami az egyéniségéből is. Nem baj, beszéltem én (akkor éppen beszédes korszakomban voltam). Azt mondtam, hogy olyan filmet csinálnék, mint az Ordinary People, amiben éppen olyan emberek szerepelnek, mint én, teljesen hétköznapi problémákkal. Igen, itt lehet szó halálról, ha az éppen egy közeli hozzátartozó halála, és a film arról szól, hogyan éljünk azután, ha elveszettünk valakit, akit szerettünk. Jelen időben: szeretünk.

A mai fim a Nanny Diaries, aminek az alapját, egy szórakoztató kis könyvet én is, és K. is olvastuk, éppen azelőtt, mielőtt kiment volna Hollandiába két kicsi gyerekre vigyázni. A nagyon egyszerű tanulság az, hogy a kicsi gyerekeknek biztonságra, közelségre és szeretetre van szükségük, nem drága játékokra, és korukhoz nem illő elfoglaltságokra. Remélem, ezt azért minden anya tudja a lelke mélyén... Eltelt vele két óra, illetve valamivel több, mert öt perccel a film kezdete után tűzriadó volt a moziban, ki kellett menni az épület elé. Biztosan dohányzott valaki a mosdóban, mert pár perc múlva visszamehettünk.

Mikor vége volt a filmnek, ragyogóan sütött a nap, sétáltam egyet a saltcoats-i fövenyen. Ha lett volna valahol egy napóra, remekül mutatta volna az időt. Múlt vasárnap Aberdeen-ben szerencsém volt, ott is láttam, mennyit mutat a napóra.

A legizgalmasabb napóra Utrechtben van, egy templom előtt a földön. Vonalak vannak felfestve a kőre, mellettük a hónapok nevei. Arra a vonalra kell állnod, amilyen hónap van, és a saját árnyékod mutatja meg hány óra van. Szeretnék visszamenni oda, abba az évbe, arra napra, mikor a márciusi vonalra kellett állnom. Abba a gyenge, tavaszi napsütésbe.

Kigyüjtöttem a YouTube-ról a legjobb Cosi fan tutte felvételeket. Van ezeken kívúl számtalan, többnyire élvezhetetlenek, de ezek hibátlanok. Majdnem mindegyik előadásból több részlet van fent, ha egy megvan, a többit könnyű megtalálni.

Párizs, 1996, Simon Keenlyside énekli Guglielmo-t.

Berlin, 2002, a legizgalmasabb változat. (ez a részlet az öt és feledik percnél kezd érdekes lenni. Nagyon...)

Glyndenbourne, 2006, Fischer Iván vezényel.

Amsterdam, 2000-valahányból, mivel itt is Luca Pisaroni énekli Guglielmo-t, aki 2000 körül futott be a bécsi operában.

Mint látható, a baritonok hatnak rám a legjobban...

Utolsó munkanap

Búcsút vettem Billtől és Mariontól. Vacsora után Iain felpakolta őket, és lementek az állomásra. Vitték a kutyát is, ami eléggé megnyugtató a számomra. Nincs semmi bizalmam a kutyákban, még Sam-ben sem, aki pedig teljesen ártatlannak látszott, csak Mariont leste, másra nem is figyelt.

Nemcsak Marionék utaztak el, hanem a munkaprogramom is befejeződött. Mivel a jövő héten mindenütt szünet van, Alison úgy gondolta, ez lesz a legjobb alkalom a beszámolóm megírására. Tehát a jövő héten tudok ezen dolgozni itthon, ezzel is előbbre leszek.

Erre a napra jutott a második tanfolyam a North-ayrshire-i önkormányzatnál. Ma hatan voltunk, és a téma: Food and Health. Körülbelül az első féléves tápanyagismeret anyag dióhéjban, a végsőkig leegyszerűsítve. Mire a többiek megjöttek, én már képben voltam, és a bemutatkozásnál nem mondtam semmit arról, mivel foglalkozom, csak azt, hogy miért vagyok itt. A tanfolyamot Sharon tartotta, akivel az első héten első látásra ellenszenvesek lettünk egymásnak, ezt azért megérzem. Szépen felolvasta a prezentáció diáinak a szövegét, és szemmel láthatóan nem vette észre a hibákat, pedig volt az anyagban bőven. Például külön kihangsúlyozta többször is, hogy az ovo-lakto-vegetáriánusok semmilyen állati terméket nem fogyasztanak. Kösz. Ráadásul ez a tesztben is benne volt, és a lehetséges válaszok között nem volt ott a jó. No, de ki vagyok én, hogy megjátsszam magam a többiek előtt? Szépen csendben maradtam, és amint lehetett, elhúztam.

Berongyoltam még Irvine-be egy kicsit shoppingolni, és mi akadt a kezembe egy charity shopban, ahol eddig nem voltam? Egy Doris Lessing regény. Tegnap, miután nyilvánosságra került, hogy ő kapja az irodalmi Nobel-díjat az idén, olvastam el visszamenőleg a találgatásokat, hogy kik az esélyesek. Philip Roth-ról beszéltek, aki számomra a tavalyi év felfedezése volt (Úgy írnék egy esszét amerikai irodalomból ezzel a címmel: Everyman through the Ages, de sajnos Jack Londonnál modernebbet nem mernek lenyomni a hallgatók torkán.), és Margaret Atwood-ról, aki messze nem ugyanaz a kategória, mint Roth. Akkor itt az idő, hogy megismerkedjünk Doris Lessing-gel. Sokan mondták ezt a világban 2002-ben Kertész Imréről is. Isten éltesse őt még sokáig.

Búcsúvacsora

Marion és Bill meghívtak vacsorára. Holnap lesz az őszi szünet előtti utolsó tanítási nap, és ők rögtön munka után utaznak Man szigetére, hogy felügyeljék az idősebb fiáék kutyáit, míg ők nyaralnak. Nem jönnek haza csak azután, ha én már elutaztam. Felmentünk a parton, oda ahol a múltkor az alkonyt fotóztuk, a Merrick nevű szállodába. (Furcsa, hogy egy hely egy negatív hős nevét viseli egy népszerű regényből. Biztosan nem róla nevezték el pedig.) A vacsora végül is felejthető volt, de kellemesen elbeszélgettünk. Háromnegyed óra múlva Marion az órájára nézett: induljunk, mert Billnek programja van. Szépen megköszöntem, hogy vendégül láttak, ma is és az elmúlt hetekben is, amire röviden azt válaszolták, hogy ők is örültek.

Címeket cseréltünk, és visszatértünk a szokásos esti tevékenységeinkhez: Bill Kilmarnock-ban van a Family History Society ülésén, Marion nézi a Szomszédokat, én meg beszélgetek K.-val és bele-belehallgatok a Cosi-ba.

Búcsú Kilmarnocktól

Elköszöntem Steve-től, és többiektől. Steve egészen elérzékenyült, átölelt. Ez az első ilyen gesztus, nyolc hét alatt. Kiosztottam a szokásos kis ajándékokat. Livia teljesen felvillanyozódott a paprikától, mindenfélét kérdezett. Komolyan gondolkodik azon, hogy újévre eljön Magyarországra a Ryanair-rel.

Sétáltam még egyet Kilmarnock-ban. Mindennap kerültem egyet a főutca felé. Ez egy újonnan épült bevásárlóutca, amitől pár sarok távolságra van az a főutca, amit eredetileg annak szánhattak, talán száz-százötven éve. Komoly, vörös homokkőből épült házak, de ma csak irodák és elvitelre árusító vendéglők vannak ott. Meg egy nagy funeral parlour az elején. A két főutca között kanyargós, keskeny bevásárlóutcák, sokféle bolttal. A College közelében van a városi múzeum, hasonló épületek között. A legújabb fejlődő rész a mozi környéke, az tulajdonképpen egy autós bevásárlóközpont szélén van. Látszik a régi dicsőség is, de van élet is a városban. Vagy lehet, hogy ez csak látszat? Két nagy gépgyár zárt be az elmúlt tíz évben, így került Bill is az Auchenharvie-ba, miután elvesztette a munkáját az egyik gépgyárban. Szűkszavúan csak ennyit mondott erről, meg azt, hogy ma már nem igazán bánja, mert az előző munkát nem lehetett abbahagyni. Vagy hazahozta, és itthon dolgozott rajta, vagy nem hozta haza, és úgy rágódott a konyhaasztalnál a problémákon. A Ganz csoport vette meg a gyárakat, azután bezárta őket. Így megy ez.